A világ legtöbb nyelve a kis- és nagybetűket használja, a különbség a nagy (nagy) és a kisbetűk (kis) között. Az előbbieket a mondatok, nevek és címek elejére írják, és sokkal ritkábban használják, mint az utóbbiakat. Általános szabály, hogy minden kisbetű egy nagybetűnek (nagybetűnek) felel meg, és egyidejűleg két azonos nevű betűkészletet használunk a betűben.
Az előfordulás története
A „nagy” (nagybetűs) és „kisbetűs” (kisbetűs) betűk fogalma a 19. században jelent meg az írógépek megjelenésével. Ezekben a kis betűk írásához a nyomtatási sávot az alsó helyzetbe, a nagy betűk esetében pedig a tetejére kellett mozgatni. Ennek megfelelően az előbbit minuscule-nak, az utóbbit majuscule-nak nevezték. A regisztert a műszaki dokumentációban is elkezdték használni, főleg diagramokban és rajzokban. A karakterek ilyen besorolása továbbra is létezik, és a leíró geometriában egyértelmű szabályok vannak, hogy mikor írjunk nagybetűt és mikor kisbetűt.
Ma minden számítástechnika regisztert használ – két „párhuzamos” nagy és kis méretű karakterkészletet. A számítógép üzemmódjainak váltásához egyszerűen nyomja meg a Caps Lock billentyűt, vagy írjon be karaktereket, miközben lenyomva tartja a Shift billentyűt. Ha minden kis ábécé a nagy karaktereknek felel meg ("w" - "W", "a" - "A"), akkor a számok és a további billentyűk esetében a Shift új értékeket ad hozzá.
Tehát a Shift billentyű lenyomva tartása a 7-es számot kérdőjelevé változtatja "?" vagy az „&” jelbe, és a „+” matematikai jel „=” lesz. A regiszternek köszönhető, hogy a modern billentyűzetek ilyen kompakt méretekkel rendelkeznek, mivel használata nélkül a billentyűk számát több mint 2-szeresére kellene növelni. A regisztert minden érintéses bemenettel rendelkező eszköz is használja: táblagépek, okostelefonok, DVR-k stb.
A burkolat jellemzői
Létezik egy úgynevezett "egykamarás" szkript, amely csak kisbetűket (kis) használ, de az ábécék túlnyomó többségében a kis- és nagybetűket egyidejűleg használják. A különbség nem csak abban rejlik, hogy az előbbiek kicsik, az utóbbiak pedig nagyok. Tehát a nagybetűk fő jellemzője az azonos karaktermagasság, ritka kivételekkel ("Q" nagybetű). Kisbetűs karaktereknél pedig ez alapszolgáltatás, és a legtöbben alsó vagy felső párkány van. Vegyük például az „y”, „p” és „g” betűket az elsőhöz, a „b”, „f” és „t” betűket a másodikhoz.
Az elavult betűtípusok, amelyeket néha a gépelés során használnak, a számjegyekre is alkalmazzák a kis- és nagybetűket. Például a 9, 7 és 5 kisbetűk, míg a 6 és 8 nagybetűk. Ennek megfelelően az előbbinek lehetnek csökkenő, míg az utóbbinak növekvő elemei, amelyek a karaktereket a szövegmező határain kívülre helyezik.
Érdekes tények
Számos szabály és korlátozás vonatkozik a kis- és nagybetűk használatára, amelyek nyelvenként és mezőnként változnak. Például az ókori görög szimbólumokat széles körben használják a matematikában és a fizikában, a régi latint pedig az orvostudományban. Ezek a nem szabványos betűk ugyanabba a sorba vannak írva, mint az ábécé szokásos betűi, és a kis- és nagybetűkhöz igazítást igényelnek: felső és alsó. Sokkal bonyolultabb a helyzet az ázsiai (és nem csak) világnyelvekkel:
- A japán nyelv „válthat” a katakana és a hiragana között, és a nagybetűvel kezdődő szavakat kisbetűvel írják (és fordítva). Ezenkívül az egyes kana karakterek kis- és nagybetűket váltanak az előző yon karakterekkel és a következő sokuon karakterekkel kombinálva.
- A koreai nyelvben egyes betűk kis- és nagybetűket váltanak a szóban elfoglalt helyüktől függően.
- Arab nyelven a kis- és nagybetűk attól függően változnak, hogy a betűt 1-szer, 2-szer vagy nem is egyszer társítják-e a szomszédos karakterekhez (például elő- és közbeszólásokban).
- A héber ábécében 5 karakter kis- és nagybetűt vált, ha szóra végződik.
- A grúz nyelvben irodalmi szövegek írásakor gyakran használják az elavult asomtavruli ábécét, amelyben a regiszter eltér a hivatalos grúz nyelvtől.
Mindezek az inkonzisztenciák nagy nehézségeket okoztak és okoznak továbbra is a kézzel írott szövegek digitális formába történő átvitele során. Ráadásul sok nemzeti írásjellemzőnek nincs egyértelmű regiszterosztályozása, és a szavakat egyszerre több változatban is helyesen írtnak tekintik. Szerencsére a modern digitális algoritmusok figyelembe veszik ezeket az árnyalatokat, és lehetővé teszik a regiszterek automatikus nyomon követését és konvertálását a szöveges információkban.
